Túl bizarr, hogy éljen. Túl ritka, hogy meghaljon.

Slumdog Millionaire

Rendezte Danny Boyle. Nem drogos film, mint a Trainspotting. Nem is sci-fi, mint a Sunshine. Meg nem is horror, mint a 28 Nappal Később. Ez bizony egy road movie-val kevert drámába oltott, több idősíkon játszódó kőkemény romantikus film. Nem. Sokkal inkább egy Isten Városa-szintű elképesztő kulturális kitekintés a világ egy olyan szegletére, amit európai szemmel soha nem fogunk megérteni. Ez India, kérem.

Főszereplők? Kit érdekel. Az átlagnéző számára ismert (vagy eddig akár csak látott) színészek száma közelít az origóhoz. Vagyis nulla. A főszereplő: Bollywood. És a bollywoodi színészek. Azonban a tartalom nem az itt megszokott giccs, és táncparádé. Közel sem...

Nem is próbálom karakterekbe önteni azt a szóáradatot, ami most legszívesebben kibukna belőlem, így megpróbálom egy mondatban összefoglalni a filmet. A Slumdog Millionaire egy felkavaró, székhez szögező, állkoppantó alkotás, két testvér, illetve egy hozzájuk szegődő lány története. Brutális-romantikus, és mindenképpen kalandos, egymásra találós története. (Avagy legyünk a tanúi annak, ahogyan egy indiai Legyen Ön Is Milliomos-adás is képes pompás szerkezetet adni egy európai rendező filmjének).

Miért van az, hogy az év legcsodálatosabb filmjére december harmincadikáig kell, hogy várjak? De nem bánom, nem érdekel. Ha kijön a magyar felirat meg kell nézzem még egyszer, társaságban. Oszkárt neki.

Hát ez zseniális volt.

Righteous Kill

Robert De Niro és Al Pacino egy filmben. Fura. A két színészóriás pályája, amennyire egyszerre ívelt felfelé - később pedig szépen elhalványult - valahogy mindig elkerülte egymást. Persze van két kivétel. A Keresztapában ugyebár nem illeszkedett bele az időrendbe, hogy egy képernyőre kerüljenek, a HEAT-ben pedig mindössze egy pár perces jelenet erejéig (ami persze filmtörténet) láthatjuk őket egy asztalnál ülni és beszélgetni.

Ilyenkor gondolnám azt, hogy a két vénemberré őszült ikon jól meggondolja, hogy milyen rendezőnek mond igent akkor, amikor egy közös film kerül napirendre. Jon Avnet megnyerte magának a két színészt - igen, ilyenkor jön a kérdés, hogy ki a rák az a Jon Avnet -, élesítve ezáltal a kamera két oldalán található kontrasztot. Eddig egy alkotását volt szerencsém eddig megtekinteni, a szintén Al Pacino főszereplésével elkészült 88 seconds című erősen B-kategóriás borzalmat.

Avnet nem hazudtolta meg önmagát: az egész film alatt az az érzésem volt, hogy egy biztos kezű rendezővel mennyi mindent ki lehetett volna hozni a történetből. És hogy mi is az a bizonyos történet? Maga a sztori elintézhető pár mondatban: két detektív egy sorozatgyilkos után nyomoz, aki kézzel írt verseket hagy áldozatainál. A gyanú egyre inkább azt hivatott bebizonyítani, hogy a tettes a rendőrségen belül keresendő, aztán persze a szokásos hollywoodi ál-kavarások, illetve a film ötödik percében kiszámítható twist már nem köti le annyira az embert. Ugyanis van más, ami lekösse, De Niro és Pacino - szerintem - sikeresen félretették a megfáradt énjüket, és piszok jól adják a két különböző zsarukaraktert. Főleg De Niro - aki inkább főszereplőnek mondható - brillírozik, nagyon nagym ahogyan jelenetről jelenetre változtatja a játékát, mindig elbizonytalanítva a nézőt a Nagy kérdést illetően.

Egy szó mint száz, kriminek készült a lelkem, ellenben ha egy kicsit tökösebb lenne Hollywood, ezzel a két márkával - De Niro & Pacino - felvértezve egy remek kis film noirt lett volna képes összerakni. (Mondjuk ötvenes évek, több füstölgő szivar, igazság bajnoka zsarupáros, egy hangsúlyos femme fatale, és persze zéró vonagló r'n'b picsa). De persze a kereslet-kínálat nem mindig fedi le egymást, így ismét kénytelenek vagyunk beérni egy átlagos, se nem ízes, se nem szagos darabbal.

A színészgárda - kiegészülve a vállalható mellékszereplőkkel, elsősorban John Leguizanoval - azonban megédesíti az alapjában véve savanyú összhatást, úgyhogy egy nézést mindenképpen megér a film.

10/6 asszem.

Death Cab For Cutie -GrapevineFires

Címszavakban

• Csodásan süt a nap. Addig se kell havat lapátolni.

• Elkezdtem rendet rakni, háttérben max hangerőn a Turbo Dreams. Páppápáppá.

• Céronaldo megkapta az aranylabdát. Van igazság.

• Ezzel egyidőben lehalt a Pannon-hálózat a fél megyében. Röhögök a markomba.

• Este foci. Hülyére cselezek-szerelek-bőrözök mindenkit. Ahogy szoktam. 

• Hello, nap. Foci után egy/több sörrel búcsúztatlak.

Tél...

Ótvarpiszokszemét egy közhely, de igaz: tevékenységtől, életkortól, vagyoni- és egészségi helyzettől függetlenül kvagyorsan telik az idő. Hipp és hopp, mindjárt jövőre van.

Még mindig érzem a torkomban azt a rekedtséget, amit a 2007.12.31-ről virradó éjszakán a szilveszteri karaoke okozott (hajnal 5kor még rezegtettem a cseppet sem professzionális hangszálaimat, 10re mentem dolgozni, óje), erre ma nekemszegeződött a kérdés: ugye ugyanott töltjük idén is a szilvesztert, ahol tavaly, együtt. A válasz egy ezredmásodperc gondolkodás után kibukott belőlem: hát persze hogy naná.

De az élet addig se áll meg: még hátravan bő egy hónap 2008-ból. Remélem vicces lesz, vagy legalább a gondok úgy döntenek, hogy nem támadnak be egy kis ideig. Különben is, a tél - akármennyire is rühellem ezt a szutyok lapátolnivaló havat - az én évszakom. Valahogy mindig történik valami jó, valami - ideiglenesen, vagy hosszabb távon - kellemes velem.

Szerintem valami bizarr oknál fogva szeret a tél, de persze ez csak egy megérzés.

Csókoltatnám az illetékest, hogyha továbbra is megmaradna ez a jó szokása.

27

Tudom hogy beteg dolog saját magamnak szülinapi ajándékkal kedveskedni, főleg ha az ember ezt a saját blogján teszi, de ez a kép most megfelel az idei első (illetve második - szokás szerint köszi Spi :D) meglepetésnek. Szóval 27. Addig nem gáz, amíg nem érzem magam ennyinek. Asszem még van 3 jó évem...

Gyilkos. Óvakodjatok tőle... én legutóbb összefutottam a testvérével, Cseresznyével. Majdnem kicsinált, de megmenekültem.

Kb. most értem haza Jean-Michel Jarre koncertről... és hát... így utólag csak annyit üzenek a jómadárnak (bár esélyes, hogy jelen sorok soha nem jutnak el hozzá): a jóédesanyádat, azt.

20:00-ra volt meghirdetve a kezdés, 20.30kor még sehol senki, aztán miután méltóztatik bevonulni, még egy tíz perces monológ arról, hogy mennyire szereti Budapestet. Angolul beszél, egy vérciki srác tolmácsol: izgul, bénán fordít, kihagyja a legfontosabb részeket. De semmi gond, JMJ nem azért jött, hogy az ékes angolságát fitogtassa, lássuk a farbát, francia barátom.

Elkezd zenélni. Látványos fénytechnika, kibaszott lassú kezdés. Kiscsaládommal konzultálok, és közös az egyetértés: a hangminőség botrányos, zúg minden, a magas hangok eltűntek az éterben, és soha nem tértek vissza. Majdnem elalszom, aztán kicsit felörög a koncert, bizarrabbnál bizarrabb hangszerek kerülnek elő. Jót tett az újrahangszerelés a régi klasszikus számoknak, amiből én spec összesen hármat ha felismertem, azokat élveztem is. Azonban a töltelékszámok... minimum botrányosak voltak, altatónak megfelelnek, de nem egy szűk másfélórás koncertre valóak. 

Aztán egy óra zenélés után úgy döntött JMJ, hogy kicsit megszivatja a népet, felállt a zenésztársaival együtt, meghajolt, szépen kiment. Kialszanak a fények, a nép füjjog, fütyül. Vagyunk vagy 10 ezren, tuti. Aztán persze visszajön, elpötyög egy számot, majd a végén a bandával együtt ellövik az Oxygene-t, az este folyamán immár másodszor.

Majd ismét kimennek. Az első taktus felcsendülése óta eltelt idő: egy óra 15 perc. Ledöbbenek, tényleg vége a koncertnek. Nem tér vissza senki. Bazmeg. És megteheti. És megtette...

Hát erre mondom én, hogy JMJ: a jóédesanyádat, azt.

A végletek hetét élem.

Örök vesszőparipám a sors vs véletlen kérdése. Sokszor, sok emberrel boncolgattam már a témát, pro és kontra érveltünk, vitatkoztunk, példákat hoztunk fel egyik mellett, vagy éppen ellen.

Az én álláspontom sziklaszilárd. Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy míg az előbbi fogalom csupán egy gyenge kreálmány, ami az életünket terhelő mindennemű felelősség elhárítára hivatott, úgy a véletlen maga az Élet - és a Halál - fő irányítóereje. Lavina és hurrikán egy személyben: egymásból kiinduló, az áldozatain gyorsvonatként végigrobogó, szanaszét haladó fonalak kusza hada.

Azonban pár dolog most mégis gondolkodásra késztet. Az okok részletezése nélkül tényként állítom: ennyire látványos,széles, csilivili, gonosz, néha szomorú, néha váratlanul boldog, kiszámíthatatlan testi-lelki hullámvasúton még soha nem ültem.

Egy szó mint száz.

"Kedves Sors!

Ha rosszak a számításaim, és mégis létezel, akkor ezúton üzenem neked a következőt:

Baszd meg. És persze azért köszi."

Furcsa.

Előttem van az a kép - talán egy képeskönyvből, talán egy filmrészletből, talán csak a képzeletem szüleménye az egész -, ahogyan a nagypapa a térdére ülteti a csöpp unokáját, pipával a szájában, miközben valamit farigcsál az egyik kezével, és magyaráz, megállás nélkül. Talán az életéből merített bölcsességeket, talán anekdotákat, talán meg se történt, igaz se volt történeteket.

Ez a fajta nagypapaélmény nekem valahogy mindig is kimaradt az életemből. Apai nagypapám kb. 3 éves koromban halt meg. Emlékeimben egy komoly, ráncos, mégis meleg kezű, barátságos tekintetű emberként maradt meg, bár konkrét közös élményekre egyáltalán nem emlékszem. Talán egyfajta különleges illatra, ami hozzá volt köthető, nem tudom biztosan.

Anyai nagypapámmal - "Papival" - pedig sose laktam együtt, nem töltöttünk együtt annyi időt - főleg kiskoromban nem -, hogy szoros, bensőséges viszony alakuljon ki közöttünk.

Közel negyed évszázad telt el azóta, és az eddigi életem nélkülözte a haláleseteket, a gyászolás szertartását. Soha nem volt arról fogalmam, hogy kell feldolgozni valakinek az elvesztését. Mit kell ilyenkor tenni. Hogy kell ilyenkor viselkedni.

Hogy kell ilyenkor érezni.

A teóriám persze megvan erre az esetre. Magamat ismerve erősnek mutatom magam. Folytatódik az életem ugyanabban a hol szűkebb, hol tágabb, hol élhetőbb, hol poshadtabb mederben, mint eddig. Aztán egyik pillanatról a másikra - a lehető legváratlanabb pillanatról a másikra - kibukik az egész. A közös élmények, a beszélgetések. Az a pajkos mosoly, az örök komolytalanság. Az önfeláldozás, a.... minden, ami Ő.

Eltörik a mécses.

A mai naptól mindez csak emlék, a teória valósággá válik.

Szia, Papi.

No, ez a Hamilton vs Massa téma eléggé felcsigázott, így vasárnap kora este. Kisgyerek módjára ugráltam és visítottam végig a futam utolsó körét, azt hiszem igen durva sportélménnyel gazdagodtam ma.

És igen, győzött az igazság. Massa két futammal ezelőtt kilökte Hamiltont, ő pedig pontot, pontokat zsebelt be, míg a színesbőrű fiatalember nullázott. Így nem lett volna túl igazságos Massa győzelme, Hamilton szempontjából pedig igencsak érdekes lett volna zsinórban két évben így beszopni az utolsó futamot.

Egyébként nem lennék meglepve, ha kiderülne: Glock direkt engedte el Hamiltont, hisz pár éve együtt tolták még a GP2-ben. Bár ennyi erővel Kubica is erősen megkérdőjelezhető erkölcsösséggel előzte vissza lekőrözöttként Hamit, márpedig a lengyel barátunk Massa régi spanja. Szóval lesz itt még utózönge bőven, azt hiszem.

Nehéz ügy. Mindemellett egy kicsit ismét felcsillant a sport szépsége. Egy reménysugár ezekben a doppinggőzös-magyarfocis időkben.

Bánhatja aki kihagyta a szezonzárót...

"Van egy elmélet, miszerint, ha egyszer kiderülne, hogy mi is valójában az Univerzum, és mit keres itt egyáltalán, akkor azon nyomban megszűnne létezni, és valami más, még bizarrabb, még megmagyarázhatatlanabb dolog foglalná el a helyét"

/Dogulas Adams - The Hitchhiker's Guide to the Galaxy/

Napok

Az egyik nap te vagy a király, a másik nap nyakig ülsz abban a bizonyosban. Egyszer mindenki mosolyog körülötted, máskor pedig a halál veszi körül azokat az embereket is, akikről előtte soha nem gondoltad volna, hogy fogod még a padlón látni őket.

Ha felkelsz, minden pöccre megy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Másnap felkelsz, és lekésed a buszt, mindenki összeesküdött ellened. Frusztrált vagy, és ideges. Az előző napi széles mosoly immár a múlté.

Ma minden bejön, holnap semmi. Ma azt hiszed, van remény. Holnap nem tudod felidézni, még a remény halvány fogalmát sem.

Ha ma meghalnál, mosollyal a szád szélén tennéd. Holnap kínok közt, vérben fetrengve.

Vajon mi lesz holnapután?

Ma, vagy holnap? 

"A sebezhetetlennel egyébként Shyamalan úgy járt, mint QT a Jackie Brownnal. Az is egy remek film volt, de nem a Ponyvaregény 2. A sebezhetetlen pedig nem a Kicseszett halottakat látok folytatása."

/Samuel L. Jackson/ :D:D

Történet csalódásról, szerelemről, életről, és legfőképp a barátságról, varázslatos képi világgal, Ned-del a Pushing Daisiesből, és egy szenzációs 8 éves főszereplő kislánnyal. Nem utolsósorban pedig David Fincher ajánlásával.

Aki egy kicsit is vevő a mesére, akinek bejött a Nagy hal, vagy a Forrás... azonnal nézze meg. Ha lehet egyedül, popcorn nélkül, csendben, elzárva a külvilágtól. Így tökéletes a szuggesszió. Szívbemarkol, elenged, elszomorít, megfojt, majd ismét elenged, és mosolygásra bír. Dráma? Vígjáték? Mese? Kaland? Fantasy? Mind egyszerre.

Csodálatos film. 

http://addict.blog.hu/2008/09/11/addiktiv_kvizjatek_mozifanatikusoknak

Hogy legyen mivel játszanod. 

Mekkora pofa kell ahhoz, hogy egy sorozatból kivágjanak két fasza (átlagosnál nem véresebb) jelenetet a korhatárbesorolás miatt?

Mekkora pofa kell ahhoz, hogy a következő részt felvezető "mi történt a korábbi epozódok"-ban egy az egyben bennehagyják ezt a két momentumot (arra nem vonatkozik a besorolás, vagy mi a f...ene)?

Mekkora pofa kell 8 perc reklám után a rész 6. percében benyomni az első reklámblokkot (ami ismét 8 percig tart)?

Ááá.. soha ne nézz tévében sorozatot. Nem éri meg :)

És persze, vége a nyárnak.

Mi más jellemezhetné jobban az elmúlt három hónapot, mint az örökös vesszőparipám: az életem végén lepergő kb. egyperces kisfilm. Mert azt bátran kijelenthetem: ebben a kisfilmben ebből a nyárból egy árva másodperc nem lesz benne, az fix.

Pedig nem volt annyira rossz sem az elmúlt három hónap. Voltam Egerben, bár az idei tábor messze nem hozta a tavalyi (se a tavalyelőtti) színvonalat. Hiányoztak bizonyos emberek, bizonyos érzések. Azok a maradandó pillanatok. Persze a többieket jó volt látni. Rettenetesen hiányoztak, és hiányoznak azóta is.

Sziget. A Sziget sem volt olyan, mint tavaly. A koncertek jók voltak, viszont csalódtam 1-2 emberben, de azért elment ez az egy hét is, szódával. Azért a Magic Mirroros mókák viccesek voltak, na meg a két napos dadaságom egy német ismerős felett. Pozitívan csalódtam a németekben, azt hiszem.

A barátaimmal keveset találkozom, a haverokkal annál többet, de ugye a kettő közt van némi különbség. A tegnapi szalonnasütés pl. visszahozta azokat az ökörködéseket, ami miatt mindig is kötődni fogok azokhoz az emberekhez, akikkel felnőttem. Love U boys.

A melóval kapcsolatban is vegyesek az érzéseim: az egyszer fenn-egyszer lenn örök igazsága hatványozottan igaz, mondjuk az elmúlt egy hónapomra. Nem tudok kiigazodni. Metódusokon, elvárásokon. Embereken.

Pár éve nem értettem patkány kollégát, amikor a nihillről, az örök körforgásról (meló-pihenés-meló-pihenés) beszélt, ami magába szívta, és nem engedte el. Most már kezdem megérteni az öreg harcost. Még szerencse, hogy a punnyadék énemet általában elnyomja az állat, aki azért még mindig vevő heti 1-2 jó bulira, összejövetelre, ivásra. Jólérzésre.

Basszameg. Welcome, ősz. Szeretlek.

Remélem Te is, engem.

Gondolom nem tekinti se a BKV, se pedig Budapest városvezetése életcéljának azt, hogy megnyomorítsák az életemet, de tény: amint bevezetésre kerül a legújabb tömegközlekedési menetrend, közel fognak állni ehhez.

Lakhelyem földrajzi adottságai miatt csakis és kizárólag egy buszjárat (60-as) képes összekötni a várossal (na meg a cirka két éve közlekedő Békás-busz, de ezzel kizárólag heti egyszer közlekedek, és persze ez is meg fog szűnni), no az átszervezésnek köszönhetően kinyírták ezt az egy lehetőséget is.

Szó volt róla, hogy teljes egészében megszüntetik, de ez abszurd lett volna, tekintve hogy elég sok nyuggert szállít az Óbudai Temetőbe (a hitelesség kedvéért teszem hozzá: és a temetőből vissza), az óbudai vasútállomáson leszálló emberkékről nem is beszélve. A megszüntetés helyett viszont egy olyan menetrendet kapunk, amire nincs jobb szó: botrányos. Csúcsidőben negyedóránként jár, ezzel semmi gond nem lenne, ha a végállomást nem kúrták volna ki Békásra. Ergo a menetrendet kizárt hogy normálisan tartani tudja, tekintve a szokásos dugókat, vasúti átjáróval-építkezésekkel tarkított útvonalat.

De ami igazán felkúrta az agyamat: este negyedóra helyett ezentúl egy óra (!!!) lesz a követési távolság. Tehát ha jövök haza melóból, és a szokásos szervezettségnek köszönhetően egy perccel lekésem a buszt, várhatok 59 percet. Vagy: várhatok arra a buszra, ami félóránként jár, és utána negyedóra a séta hazafelé. Zsír.

Aki a Belvárosban lakik képtelen átérezni azt, ami most erre a környékre vár. Persze a vidékiek is örülnének egy ilyen tömegközlekedésnek, ami a városban van. De könyörgöm. Havi közel 9e HUF-ot költöttem eddig arra, hogy többé-kevésbé időben odaérjek az úticélomhoz. Most tegyem le a jogsit? Üljek kocsiba? Költözzek el? Lehet én kombinálom túl a dolgokat, de ez így kurvára nem lesz jó.

Nem a kényelmes seggemet féltem, hiszen imádok sétálni. Ha elmegy egy busz, inkább lesétálok két megállót, csak hogy ne kelljen egy helyben állnom. Viszont ezzel a lépéssel úgy értelmezem, hogy a BKV megszegte a szerződést. Ha ezentúl bármilyen kellemetlenségem származik az átszervezés következtében (lásd: kések a munkahelyről, ami eddig nem nagyon fordult elő), kurvaélet hogy soha többé nem veszek bérletet.

És ilyenkor tehetik fel a kérdést a buzi városvezetők: jól jártak az átszervezéssel? Jól jártak azzal, hogy emberek tömegeit kényszerítik ismét arra, hogy autóval járjanak?

A választ pár hónap múlva megtudjuk.